A Benke-család rövid története
Az egykor Magyarországon élt Benke családok eredetéről és részletes leszármazásáról több ismertetés található régi történeti művekben, lexikonokban. Ezek értelmezésére, valamint a tárgyra vonatkozó alapos kutatásaim eredményeinek rögzítésére hosszabb összefoglalókban (monográfiában) kerítettem sort (lásd az Összefoglalók cím alatt).
Az alábbiakban, a történeti forrásokat és az azokat értelmező, tételes érveléseket mellőzve, ismertetem az ezen munkám során kialakult tömör véleményemet a család eredetéről, történetéről.
Habár e kivonatot igyekeztem csakis a legfontosabb s egyben legmegbízhatóbb források alapján összeállítani, elképzelhető, sőt remélhető, hogy tartalma későbbi, lényeges adatok napvilágra kerülésével pontosabbá válik majd.
A benkefalvi Benkefi család korai története
A „Benke” a Benedek (latinul Benedictus = áldott) keresztnév Árpád-kori becézett alakja, mely Benke, Benche, Benka, Benca, Benkedi, Benkő és Benkeo formában is szerepelt.
A család alapítója s egyben névadója tehát bizonyos „Benke” lehetett, aki 1220 előtt a Bihar vármegyei Benkefalva települést megalapította. A település a későbbi korokban villa Benke (Benkefalva) és domus Benke (Benkeháza) néven szerepelt, a török hódoltság óta pedig praedium Benke (Benkepuszta) néven ismerik. Ma is megtalálható Bihar megyében, Paptamási mellett.
Az ő leszármazottja lehetett az a Martinus de villa Benca (Benkefalvi Márton), akit a váradi regestrum 1220-ban, több környékbeli birtokossal együtt, felperesként említ.
Benkefalva területe, Jákóhodos felől
A XIII. század végén ugyanitt élt Johannes filius Benke (Benkefi János), aki 1310-ben fogott bíró a Guthkeled nemzetség perében.
A szomszédos Süvegd falu 1310-es határjárásából kiderül, hogy Benkefalva a kiterjedt és befolyásos Borsa nemzetség Bihar vármegyei birtoktestének tőszomszédságában helyezkedett el. Ennek központja a Benkefalvától néhány kilométerre fekvő Adorján vára volt, mely az Interregnum alatt Borsa nembeli Kopasz nádor kezén volt.
Adorján vára, Szalárd mellett
Johannes mellett a Benkefalván élő Benkefi család sarja lehetett az a Benkefi Gygo mester (Gygo filius Benche), akinek felesége, a Kaplyon nemzetség Károlyi-ágába tartozó Ilona számára 1313-ban, rokonai, részint elhalt atyjuk akaratából, részint leányi negyede (hozománya) fejében, egy birtokot átengedtek.
Borsa Kopasz nádor az már Interregnum előtt és alatt (1286-1317) tartományúrként ellenőrizte a bihari térséget és Erdély egy részét. Károly Róbert hívei az 1316-os debreceni csatában legyőzték és később lefejezték. A Borsa nemzetség elvesztette adományos birtokait; majd később, újbóli lázadásuk során ősi, nemzetségi birtokait is.
Nem tudjuk, hogy a Benkefi család tagjai Borsa Kopasz oldalán vagy vele szemben vettek-e rész a harcokban. Az is elképzelhető, hogy a családtagok nem egy oldalon álltak.
A Benkefi családot mélyen érintette Kopasz nádor bukása. A harcok lezárulta után már semmilyen Bihar vármegyei (vagy szomszédos megyei) forrásban nem hallunk róluk; ugyanekkor azonban a távoli, határszéli Krassó vármegyében bukkannak fel, mint látni fogjuk.
A Benkefi család hirtelen áttelepüléséből, valamint ősi birtokuknak a Borsa nemzetség földjeihez való közelségéből szinte bizonyosra vehetjük, hogy részt vettek a harcokban, és elvándorlásuk annak következménye volt. Nehezen megítélhető, hogy vajon korábbi, az ország központi részén fekvő, saját alapítású falujukat miért hagyták ott a határszéli, gyéren lakott, kevéssé biztonságos krassói birtokért. Ennek oka talán egyfajta büntetés vagy menekülés lehetett, amiért Kopasz nádor mellett harcoltak, de az is elképzelhető, hogy épp ellene harcoltak, és ezért kellett már korábban otthagyniuk a Kopasz fennhatósági övezetének központjában fekvő ősi birtokukat.
A Krassó vármegyébe történő áttelepülés a családtagok nagy részét érintette, de elképzelhető, hogy több családtag a közelben keresett új lakhelyet, illetve az is, hogy közülük néhányan ekkoriban a Székelyföldre költöztek.
Ismét csak találgathatunk abban a kérdésben, hogy a Benkefiak miért éppen Krassó megyébe költöztek, illetve ha egy részük itt maradt, hol éltek - hiszen Benkefalva a Borsa-felkelés bukása után a bihari püspök birtoka lett.
E kérdés érdekes összefüggésben áll a család eredetével és társadalmi állásával. Amint láttuk, Benkefi Gygo a Szatmár vármegyei, ősi magyar Kaplony nemzetségből kapott feleséget, majd a leánynegyed fejében birtokot is. Lehetséges, hogy a Borsa-lázadás leverése után ezen a területen telepedett le, mivel a Benkefiak véglegesen el kényszerültek hagyni Benkefalvát.
A Krassó, majd Arad vármegyébe kerülő családrész történetében visszatérő motívum a Szeri (II.) Pósával, majd a szeri Pósafi család tagjaival való pereskedés, villongások. Ez arra utal, hogy a Benkefiak a Bár-Kalán nemzetségbe tartozó Szeri családba házasodva kerülhettek Krassó vármegyébe. [Szeri (II.) Pósa (1306–1352) Krassó vármegye főispánja volt, családja vagyonát jelentékenyen gyarapította. Fiai közül István (1342–1382) szintén Krassó vármegye főispánja volt.]
A Benkefiaknak tehát ősi közszabad eredetű családnak kellett lennie, esetleg szintén egy Árpád-kori nemzetségből erednie, hogyha a fentihez hasonló, előnyös házasságokat tudtak kötni.
A benkefalvi Benkefi család eredete
A család származására és társadalmi állására vonatkozólag, alapvetően két feltételezéssel élhetünk.
Az egyik lehetőség szerint a családnak a várjobbágyokhoz képest nagy léptékű és stabil földbirtoklása első foglalásra, vagyis a honfoglalás korára vezethető vissza (lásd Jakó Zsigmond munkáit).
Anonymus krónikájának Biharra vonatkozó része alapján még akár az is feltehető, hogy a térség szabad lakossága (melyből a Benke-család kiemelkedhetett) honfoglalás előtti avar elemeket is tartalmazott, melynek eredete a hun Attila segédnépeiig nyúlik vissza, s mely avar maradék-népesség a honfoglalás során előhadként, később pedig, székely nemzet néven, határ-őrzőként szerepelt, miután a Biharban élő része (is) a mai Székelyföldre költözött.
A családot alapító Benke ilyenformán a XI-XII. században élhetett, s birtokait valószínűleg a honfoglalás korából bírván, talán a Bihari várispánságtól királyi adományba kapott részekkel kibővítve, alapíthatta meg a később róla elnevezett települést.
Hogy a család tisztán királyi adományként bírta volna földjét, azt Fügedi Erik vonatkozó munkái alapján kétlem: Benkefalva már 1220-ban, tehát a szerviensnek nevezett társadalmi réteg megjelenése után nem sokkal állt, s a szerviens-réteg csak a XIII. század közepe táján vált népesebbé. Ugyanakkor nincs nyoma adománylevélnek sem, melynek legalább említése egy esetleges birtokperben, ami új adományozás miatt könnyen keletkezhetett volna, fennmaradhatott volna.
Az első foglalásra, esetleg adományra visszavezethető, jómódú köznemesi eredet mellett a másik lehetőség: a nemzetségi származás.
Kállay Ubul [az Ákos, Balog-Semjén és Borsa nemzetségek („székeinek”) megtelepedéséről] valamint Karácsonyi (Magyar nemzetségek) munkái alapján állíthatjuk, hogy a Borsa-nemzetség honfoglalás-kori szállásterülete a Berettyó és a Sebes-Körös között terülhetett el.
Szent István reformjainak következtében a királyi vármegye megalakulásával és Bihar várának felépülésével az eredetileg teljesen nemzetségi birtokban lévő terület közel kétharmada kerülhetett királyi tulajdonba.
A maradék területet a Borsák továbbra is nemzetségi alapon birtokolhatták, melynek lényege, hogy az egyes ágak kihalása esetén a birtokjog az esetleg még élő rokonokat illeti, csak aztán a koronát. Az egyes ágak tagjainak szaporodásával, hivatalviselésével, az újabb adományok eltérő mértékével párhuzamban a nemzetség egyes ágai között nagy vagyoni különbségek jöhettek létre. Az 1300-as évek elejére a nemzetségi kötelék gyakorlatilag felbomlott, csupán az öröklési jog és nemzetségi (de genere) elnevezés maradt kapocs az egyes ágak között.
Hogyha a Benke család nemzetségi eredetét latolgatjuk, feltűnik, hogy már a XIII. sz. első felében Benkei, Benkefi illetve Benkefalvi vezetéknevet használva, nem volt rá szükségük, hogy a XIV. század elején nemzetségük nevét használják vezetéknévként. Lehetőségük sem volt rá, mert országos tisztségeket, amely az előkelő „de genere” elnevezést szülte, követelte (olykor tényleges nemzetségi származás hiányában is), nem viseltek. (Gygo, „mester” titulusa alapján, vármegyei tisztségben lehetett).
Ahogy Rudnay Béla említi (A régi nemzetségek c. munkájában): „A Borsa-nemzetség tagjaira vonatkozó 37 Árpád-kori okiratban csak 2, az Ákos-nemzetségre vonatkozó 80 okiratban csak 15, a Győr-nemzetségre vonatkozó 98 okiratban csak 14 stb. esetben van a nemzetség feltüntetve. Ebből következik, hogy lehet több nemzetség, melynek neve ránk nézve örökre elveszett, mert hiszen vannak okirataink, melyek a nemzetségek által gyakorolt birtokjogokkal kapcsolatosan lettek kiállítva, de a szereplőket az ismert nemzetségek családfáin elhelyezni nem tudjuk.”
Mindez jól mutatja, hogy a nemzetség nevét a bizonyosan nemzetségi származású egyénekre vonatkozólag is csak ritkábban találjuk meg, nem csoda, ha a nemzetség esetleg szegényebb tagjai nem is használták. [A Benkefiak birtokaikat több mint egy századon át (~1200-1300) teljesen a családra korlátozva örökítve, anyagilag jócskán eltávolodhattak a nemzetség egy gazdagabb ágától.]
Körösszeg vára, a Borsa nemzetség ősi fészke
Összességében tehát elképzelhető, hogy a Benkefi család valamelyik Árpád-kori nemzetségből eredt. Ez lehetett akár a szomszédos területeket birtokló Borsa nemzetség, vagy egy szegényebb is, melynek nevét nem tartotta fenn írott forrás. Mivel nincs olyan történeti forrás, mely a Benkefi család nemzetségi eredetét bizonyítaná vagy cáfolná, ezek felkutatása - amennyiben léteznek - a jövő feladata. Addig is megállapíthatjuk, hogy az Árpád-kor utolsó évszázadában, s talán már jóval korábban is, a Benke keresztnevű (falu) alapítótól származó benkefalvi Benkefi család jómódú középnemesi státuszban élt, és kivette részét a vármegyei nemesség ügyeinek intézéséből. Ugyanezt tükrözi a két említett, főúri nemzetséggel fennálló rokoni kapcsolatuk is.
A Borsa nemzetség címere
A Benkefiak köznemesi vagy nemzetségi származásának kérdésében, az esetleg előkerülő újabb okmányok mellett, döntő jelentőségűek lehetnek a család által a középkorban használt pecsétnyomók, pontosabban az azokon szereplő címerképek. A nemzetségek, illetve a belőlük kivált családok közös címert használtak. A Borsa nemzetség címere a hal volt (feltehetően kék pajzsban egy ezüst hal). Sajnos eddig nem találtam kellő épségben maradt, egyértelműen azonosítható pecsétnyomatokat, de erre fennáll az esély.
A benkefalvi Benkefi család későbbi története
A család tagjai Borsa Kopasz felkelésének leverése után korábbi birtokaiktól igen nagy távolságra, Krassó vármegyében, a Nyárád folyó mentén telepedtek le. E köves-hegyes vidék, a Haramság az ország legdélibb, katonai szempontból veszélyeztetett részében terült el.
1338-ban az itt élő benkefalvi Benkefi Mihály a Himfi családdal pereskedett. Valószínűleg a Dubja nevű faluban birtokolt, mely 1347-ben bírói úton Szeri Pósa kezére került; ám ekkor Benkefi János és Mihály azt állították, hogy annak birtokjoga őket illeti.
Haramsági táj (egykor Dubja környéke, ma Harampatak)
Ebben az ügyben I. Lajos király tudatta az orodi káptalannal Szeri Pósa mester panaszát, miszerint a Benkefiak az általa régtől fogva békésen birtokolt Dubját magukénak mondják, holott ez nem igaz. Valószínű azonban, hogy Szeri Pósa pereskedése nem hozott eredményt, mert 1348-ban, a Dubjával határos Csatáron történt birtok-adásvételhez hozzájárulásukat adó szomszédok közül Benkefalvi Péter nevével találkozunk. 1349-ben a birtokot megvásárló Gáji Culnuk elleni perben újra összehívták a szomszédokat,akik 1350-ben elválasztották a vitatott földet a Nyárád mellett. Vagyis a benkefalvi Benkefi család tagjai továbbra is birtokosok maradtak a környéken.
A Nyárád völgye Harampatak alatt
A folytonos birtokperek jelzik, hogy a vagyonukat vesztett Benkék vagy egy lakatlan földdarabon telepedtek meg, így zavarva a környékbeli birtokosokat, vagy az új király adományozhatott nekik az ország központi részén fekvő birtokaik helyett egy határszélit (a felkelésben való részvételük, illetve „kárpótlásként” korábbi, bihari területeik eladományozása miatt, melyek a nagyváradi püspökség tulajdonába kerültek). Az is lehet, hogy házasság vagy erőszakos foglalás révén jutottak birtokhoz.
A család később nemcsak Dubján, hanem más környékbeli településeken is rendelkezhetett földbirtokkal, azonban egyetlen Krassó megyei szerzeményükről sem maradt fenn semmilyen oklevél. Ennek oka azok elkallódása lehet, bár az is elképzelhető, hogy házasságok révén terjeszkedtek, vagy olyan földeket vettek birtokba, melyen sosem nem állt falu.
A család tagjai, ahogy korábban, úgy az Anjou-korban sem töltöttek be semmilyen vármegyei vagy országos tisztséget. Mindez a szűk birtokállománnyal és alacsony rangú nőági rokonsággal magarázható. Az Árpád-kori módos középnemesi státuszból a Borsa-lázadás után szűkösebb anyagi színvonalra szorulhattak vissza, új, előnytelen fekvésű lakhelyükön.
A Benkefi család újbóli felemelkedése Benke(fi) Péter tevékenységének köszönhető, aki 1360 és 1430 között élhetett. Ifjúkorában a királyi udvarban, vagy esetleg valamely főúr kíséretében nevelkedhetett. A későbbiekben Kanizsai János érsek familiárisa lett. Bár Kanizsai pártja a Nagy Lajos halálát követő trónharcokban eleinte nem Luxemburgi Zsigmondot támogatta, később jelentős szerepet játszott királlyá választásában. Valószínűleg Benkefi Péternek is része lehetett ebben, mert 1387-ben, vagyis a király hatalomra kerülésének évében adományba kapta Király-Ség, Arad vármegyei települést.
A nikápolyi csatavesztés után Zsigmondnak a magyar ügyekkel szembeni közönyössége a nemesség részéről komoly ellenállást váltott ki, melynek legfőbb szervezője Kanizsai János volt. 1402-ben Kanizsai elfogatta Zsigmondot, és a Szent Korona nevében, a prelátusok és bárók tanácsának élén, mintegy fél éven keresztül kormányozta az országot. A tanács működése csak névleges volt, a rendeleteket Kanizsai saját, Esztergomban működő kancelláriája bocsátotta ki. Benkefi Péter is e kancellária tisztségviselője volt. Írástudó, sőt, esetleg egyetemet is járt embernek kellett lennie, ha Kanizsai, aki korábban a bolognai egyetem rektora volt, bizalmára érdemesítette.
Kanizsai lázadása hamarosan kompromisszummal zárult, ám az érsek végül elvesztette méltóságát, pártja pedig jó időre háttérbe szorult. Ez a bukás bizonyos mértékig Péter hírnevét is beárnyékolhatta, ám mivel szerepe nem volt jelentős, nem érte kimondott hátrány.
Kanizsai Miklós (az említett Kanizsai János érsek testvére) korábbi familiárisát, Philippo Scolarit (ismertebb nevén Ozorai Pipót), aki kivételes szervezési és hadvezetői képességekkel rendelkezett, a lázadó érsek eltávolította ugyan sókamara-ispánságából, ám igen hamar még magasabb posztra emelkedett: szinte az egész délvidék megyéinek ispánsága mellett a török elleni védelem irányítója lett.
Benkefi Péter már Kanizsai famíliájából ismerhette a vele közel egykorú Ozorait, akinek később familiárisa lett. Ennek következtében, 1409. december 21. és 1411. június 06. között Krassó vármegye alispánja és Haram várnagya volt.
A Vaskapu Haramnál
A római kori alapokra épült Haram a déli határvidék egyik legfontosabb erődítménye volt. A XIII-XIV. században vidéke önálló (Haram nevű) vármegyét alkotott (lásd Pesty: Az eltűnt régi vármegyék c. munkáját), melynek (fő)ispánja olykor egyúttal Krassó megye alispánja is volt. Haram vár körzete a későbbiekben is megőrizte Krassó megyén belüli részleges elkülönülését. A vár parancsnoka általában Krassó megye egyik alispánja volt, akinek értelemszerűen a várhoz tartozó terület (Haramság) irányítása és védelme volt elsődleges megyei feladata. A vár és annak vezetése jelentőségét jelzi, hogy a törökveszély növekedtével, a XV. második felében, parancsnokát „harami bánnak” nevezték. Így a vár parancsnoka ekkorra, a megyésispánokhoz és udvari tisztségviselőkhöz hasonlóan, főúri címmel is bírt.
Haramvár alaprajza
1416. január 27-étől ismét benkefalvi Benke Péter lett Krassó vármegye alispánja, szarvastelki Vaski Lászlóval együtt, mely hivatalt 1418. október 22-éig töltötték be.
Ozorai Pipo élete vége felé jutalmazni igyekezett familiárisait. Erről tanúskodik, hogy a király 1421-ben Kolozsvári Tamásnak, benkefalvi Benkefi Péternek és fiának, Benkefi Miklósnak adományozta az Arad vármegyei Külső-Csálya, Belső-Csálya, Tófája és Gergelyforra falvak egyes részbirtokait. Ebből az oklevélből kiderül, hogy Benkefi Péter apját ugyancsak Péternek hívták, és hogy a Benkefiak kapták a külső-csályai templom kegyúri jogát.
A csálai erdő
Péter élete második felében a Benkefi mellett az egyszerűbb Benke családnevet is használta. Fia, Miklós, aki 1430. szeptember 16-ától 1431. augusztus 16-áig szintén Krassó vármegye alispánja volt, az 1421-es oklevelet kivéve, már csakis Benke vezetéknévvel szerepelt. A korábban Benkei illetve Benkefalvi, Benkefi család neve tehát a XV. század első harmadában módosult a máig használt, Benke alakra.
Benkefi Péter rendszeresen erőszakkal, hatalmaskodással háborgatta szomszédait. 1406-ban és 1412-ben a szeri Pósafi család több (köztük Szentpál, Háromfülű és Ároki nevű) birtokán hatalmaskodtak, valamint 1418-ban is történt hasonló eset. Ezen ügyekben szarvastelki Vaski László, aki Péter és Miklós Krassó megyei alispánsága idején szintén alispán, illetve szolgabíró volt, közvetítőként vett részt, és kezességet is vállalt a Benkefiak által okozott károkért. E tevékenységében feltehetően nem az önzetlenség, hanem valamilyen rokoni kötelék is motiválhatta.
Benkefi Péter pályáját csupán néhány évig befolyásolhatta Kanizsaival való korábbi kapcsolata, Ozorai Pipó bizalmának megnyerése után helyzete stabilizálódott. Míg Kanizsai mellett igazgatási feladatott látott el, Krassó megyei tevékenysége elsősorban katonai volt. Karrierje a kor tehetős köznemesei számára nyíló lehetőségeket tükrözi, lényegében megfelelve Fügedi (Ispánok, bárók kiskirályok c. könyvében írt) társadalmi vázlatának. A kor köznemes ifjai Nagy Lajos udvarában egy főúr famíliájába szegődve, évtizedekig szolgáltak a főúr bárói méltóságának helyetteseként, katonaságuk vezetőjeként, majd később alispáni, várnagyi tisztségeket viseltek, s végül, esetleg főispáni vagy udvari tisztségbe kerültek. Azonban a bárói tisztségek és jelentős birtokadományok egy szűk körre jutva, csak a legritkább esetben jutottak korábbi köznemesek kezére.
Zsigmond uralkodásának végére, habár a Benke család tagjai a Haramság politikailag jelentős birtokosai voltak, s saját familiárisokkal rendelkeztek, és Arad megyében is maguknak mondhattak Király-Ség mellett egy kisebb részbirtokokból álló uradalmat, nem jutottak olyan tisztséghez, melyet hosszú ideig megőrizhettek volna, vagy amelynek jövedelméből a megszerzett birtokokat kiegészítve, azokat a szomszéd birtokosokkal szemben nagyobb, egységes uradalommá tudták volna kovácsolni.
Már Zsigmond uralkodásának végén megindult az a folyamat, mely a Benkék társadalmi, majd anyagi helyzetének visszaeséséhez vezetett.
Bár Király-Ség mindvégig a Benke-család birtoka maradhatott, többi Arad megyei szerzeményük csak részbirtok volt. A polgári származású Kolozsvári Tamás, aki udvari lovag, festőművész s a bécsi egyetem tanára, valószínűleg Kolozsvári Mártonnak és Györgynek, a ma Prágában látható, híres Szt. György szobor megalkotóinak leszármazottja volt. Ozorai Pipó familiárisaként pedig Arad vármegye alispánja, így a Benkéknél könnyebben tudta itteni birtokait fejleszteni. Már 1422-ben zálogjogon megszerezte csályai Nagy István csályai, tófájai és gergelyforrai részbirtokait; majd 1426-ban az említett Csálya, Tófája és Gergelyforra, valamint más, Erdélyben fekvő birtokokra nézve leányait, Dorottyát és Margitot fiúsította a király.
E kis uradalom, melynek két (Arad és Kolozs) megyére eloszló fekvése és jövedelme nem sokban tűnik előnyösebbnek a Benke-birtokoknál, az addig köznemesi sorban élő gúti Országh János tárnokmester, házassággal szerezte meg. (A fiúsítás részben az ő jutalmazása érdekében is történt.) Felesége halála után Fehérvárott keresztes barát lett.
A gúti Országhok János és főképp Országh Mihály több évtizedes kincstartói működése révén nagy vagyonra és hatalomra tettek szert, és a század végére a legelső bárói családok sorába emelkedtek. Feltehetően ők építtették, 1430-1470 között a belső-csályai várat, és a közeli Lippa és Solymos váruradalmakat is megkapták. Ily módon az Országh család a környék legnagyobb birtokosa lett, s okkal feltételezhetjük, hogy a Benkék egyes (csályai) birtokrészeit is megszerezte.
Ezzel párhuzamosan, a Benkék Krassó vármegyei birtokai a török terjeszkedés martalékává váltak. A XIV. század második felében fő székhelyük tehát már Király-Ség lehetett, és a jelek szerint az Országh-család familiárisai lettek.
Ebből az időszakból, 1459-ből származik egy Nagyszombatban, vagyis az Országh-család Nyitra vármegyében fekvő, fontos birtokközpontjában kelt, cseh nyelvű menlevél, melyet Szentgyörgyi János gróf saját maga, valamint társai nevében Erdőháti Lászlónak és Benke Jánosnak állított ki.
Feltételezhetjük, hogy Benke János, mint Országh-familiáris, katonai-diplomáciai feladatokat láthatott el az ekkoriban a Felvidéken dúló huszita harcokban. Az Országh család nemcsak itteni birtokai révén volt érdekelt ezekben, de a küzdelmek lezárultával a cseh husziták vezetője, Giskra Országh János leányát vette feleségül, akivel később az Arad megyei Solymos várát birtokolták.
1459 novemberében Erdőháti László több személlyel együtt, Budán esküvel kötelezte magát, hogy az osztrák hercegség ellen viselendő hadjáratban kitart Mátyás király mellett. Ennek ellenére, már decemberben, Benke Jánossal együtt, a Mátyás királlyal szemben III. Frigyes német-római császárt támogató Szentgyörgyiek szolgálatában állt, és évekig támogatta a trónkövetelőt. Erdőháti később (1462-ben), pártfogói közbenjárására, kegyelmet kapott Mátyástól, aki oklevélben büntetlenséget biztosított hűtlenségéért és az általa okozott károkért (melyért egyébként fej- és jószágvesztés járt volna). A Szentgyörgyiek többi emberéhez hasonlóan, valószínűleg Benke János sem tevékenykedett tovább a király kárára, ám érthető módon sem ő, sem családtagjai nem jutottak sem tisztséghez, sem birtokadományhoz Mátyás király uralkodása alatt.
A család következő ismert személyisége, egyúttal a Benkék tardoskeddi főágának megalapítója, Benke Tamás, szintén Országh-familiáris lehetett. Valószínűleg guthi Országh Lászlót, Mihály nádor fiát szolgálta, aki főlovászmesterként jelen volt a Jagelló-kor legtöbb békekötésnél, és tagja volt a II. Ulászlót a magyar trónra meghívó küldöttségnek is. Benke Tamás ezen, egyébként írástudatlan főúr familiárisa lehetett, és kíséretének tagjaként részt vehetett a diplomáciai eseményeken; ugyanakkor II. Ulászlót és II. Lajost közvetlenül, királyi solymászként is szolgálta.
A Benke család XVI. századelőn elfoglalt helyzetéről tanúskodik a római Szentlélek-Társulat (ispotály) adomány-jegyzőkönyve, melynek 1500. március 31-ei bejegyzése szerint Benke Bálint, Tamás, Benedek és Annus testvérek (nevében) adakoztak itt. A bejegyzésből megtudjuk, hogy e testvérek a bácsi egyháztartományban laktak. Ahhoz, hogy legalább egy testvér Rómába zarándokoljon, komoly anyagi erőre volt szükség, a zarándokok csakis nemesek lehettek. A vezetéknévből, a Tamás keresztnévből és lakhelyből és a vagyoni helyzet alapján egyértelműen a benkefalvi Benkékre ismerünk, valószínűleg a még mindig birtokukban levő Király-Ségen éltek, közülük pedig Annus a család legkorábbi ismert női leszármazottja.
A család ekkorra teljességgel elvesztette Krassó megyei birtokait, és feltehetően Király-Ségen kívül az Arad megyeiek egy részét is, tehát egyrészt a török hódítás, másrészt a szomszéd birtokosok felemelkedése folytán nem tudta megőrizni középnemesi státuszát.
Benke Tamás címere, 1523.
Benke Tamás 1523-ban címeres nemesi kiváltságlevelet kapott, mely ekkor már mint tardoskeddi birtokost említi. E település a XIII. századtól folyamatosan az esztergomi érsekség birtoka volt; Tamás feltehetően csak nemesi házhellyel és az ahhoz tartozó kisebb földbirtokkal rendelkezett itt. Nem kizárt, hogy már Benkefi Péter vagy az Országhok valamelyik Benke-familiárisa kapta ezt, ám valószínűbb, hogy a király vagy az esztergomi érsek adományozta - utóbbi esetleg katonai szolgálat fejében.
A család 1523-as címere: Kék alapon vadgalamb, mely olajágat tart csőrében, karmai között pedig arany almát. Sisakdísz: Barna zsinóros dolmányú álló alak, bal karját csípőjén pihentetve, felemelt jobbjában pálmaágat tart. A takarók színe ismeretlen.
A címer, a békegalamb és békepálma motívumok alapján, nyilvánvalóan diplomáciai tevékenységre utal. Ha az arany almát, melyet a galamb hordoz, országalmának tekintjük (melyre elnevezése és színe utal), úgy az azt hordozó békegalamb jelképezheti a II. Ulászlót Magyarországra hívó küldöttséget, mely számára az országot, illetve annak kormányzását meghozta. A békepálmát tartó férfialak pedig magát Tamást jelképezheti, aki Országh László familiárisa volt, s így a Jagelló-kor számos békekötésénél lehetett jelen.
A címerrel nem járt birtokadomány, csupán a nemesi kiváltság megerősítése; ez valószínűvé teszi, hogy a birtokot nem II. Lajos adományozta, illetve még inkább azt, hogy Tamás újonnan költözött ide, s új lakhelyén így akarta korábbi jogait érvényesíteni. A király részéről diplomatai és solymászi tevékenységét jutalmazták, melyek közül II. Ulászló meghívása lehetett a legjelentősebb. Mivel a középkorban sosem mulasztották el megjutalmazni a jó hírek hozóit, lehetséges, hogy Tamás tardoskeddi birtokát II. Ulászlótól kapta, s hogy az ő trónra jutásakor betöltött hírhozói szerepe volt az, aminek emléke még évtizedekkel később is biztosította számára nemesi előjogainak megerősítését és a címeradományt.
A mohácsi csata, illetve az azt követő, ~1526-1545 közötti időszak végérvényessé tette a család társadalmi és anyagi helyzetének (a középkorihoz képesti) megváltozását. Ahogy említettem, a család egy része vagy a Borsa-felkelésben, vagy pedig a most tárgyalt időszakban költözhetett át a Székelyföldre. Az Arad megyei birtokok (Király-Ség) török fennhatóság alá kerültek, a család korábbi oklevelei pedig megsemmisülhettek, hiszen semmilyen 1523 előtti oklevél nem maradt a birtokukban.
A család 1500-ban említett férfitagjai közül, sorrendjük alapján, Tamás lehetett a középső. Akik 1526-ig nem haltak meg (mondjuk az 1500-as évek elején dühöngő súlyos pestisjárványokban és a Dózsa-féle parasztfelkelésben), részt vehettek a mohácsi csatában, ami szintén csökkenthette számukat. Ha eltekintünk az esetleg Erdélybe költöző egy-két főtől, csak Tamás lehetett az, aki a család magyarországi ágát, Nyitra vármegyében, fenntartotta.
A magyarországi (tardoskeddi) Benke-főág története
A Nyitra vármegyei (fő)ág
A Tamás által megalapított tardoskeddi Benke-család következő ismert tagjai Mátyás és István farkasdi birtokosok, akik 1573-ban újabb címert és „tardoskeddi” nemesi előnevet kaptak II. Miksától. A címer programja merőben eltér az 1523-astól: Kék pajzsban, zöld földön, zöld nyeregtakarós fehér lovon ülő arany sujtásos vörös ruhás vitéz jobbjában törökfejes kardot tart. Sisakdísz: könyöklő vörös ruhás kar kardot tart, melynek hegyére törökfej van szúrva. Takarók: kék-arany, vörös-ezüst.
tardoskeddi Benke Mátyás és István címere, 1573.
A címer és a család lakóhelyének viszonyai alapján állíthatjuk, hogy Mátyás és István huszárokként, feltehetően az esztergomi érsekség csapataiban harcoltak a török ellen, és vitézségükért részesültek kitüntetésben.
A tizenöt éves háborút követő, 1600-tól 1620-ig terjedő időszakban a török elfoglalta Magyarország jelentős részét. A korról szóló tudósítások szerint, mivel a vármegye területén lévő földbirtok aránylag kevés kézben oszlott meg s ennek jövedelmezőségét is a sok viszontagság, a háborús idők, az időnként fel-fellépő rabló-világ csökkentették, a XVI. és XVII. századokban Nyitra vármegyében, a nemesek sorában, nagy szegénység uralkodott. Legnagyobb volt a pusztulás és az elszegényedés a vármegye első járásában, melybe Tardoskedd is tartozott. A falut több ízben porig égették, lakossága a töröknek is adózott. A térségben lévő porták száma a felére csökkent! E folyamatnak köszönhetően a Benke-család bizonyos tagjai elköltöztek innen, amire a Vas megyei ágnál térünk ki.
Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása szerint Tardoskedden Benke Péter és fiai, János és István éltek; közülük István (az itt nem említett Mátyással együtt) szerezhette az 1573-as címert és előnevet. Az ő nővérük lehetett Benke Katalin, aki (Nagy Iván szerint) a Nyitra vármegyében birtokos Kuskóczy Bálint felesége lett.
Következő, 1626-os adatunk azonban a Nyitra vármegyében élő családrészből csupán egyetlen személyről, Benke Péterről tudósít, aki az előbbi Péter unokája lehetett, s a címerszerző Mátyáshoz és Istvánhoz hasonlóan, Farkasdon élhetett. Fiai közül István itt született és élt. István és testvérei, János és András 1699-ben, az esztergomi érseki bandériumban tanúsított vitéz helytállásuk jutalmául egy nemesi kúriát kaptak Tardoskedden, Kollonics érsek jóvoltából, melynek tulajdonába 1700-ban iktatták be őket. Megjegyezzük, hogy az 1848 előtti jogszokás szerint azok, akik a hercegprímástól valamely helységben nemesi kúriát nyertek, ezen település nevét előnévül használhatták; vagyis a családnak a „tardoskeddi” előnévhez való joga e kúria-adománnyal is megerősítést nyert. A család tagjai a török korban az esztergomi érsekség verebélyi nemesi székének kötelében, mint prédiális nemesek, katonai szolgálattal tartoztak az érsekségnek.
Tardoskedd főutcája a XX. század elején
A kúria-adományban említett testvérek közül a legidősebb, János, a Pozsony vármegyei, a legfiatalabb, András pedig a Heves-Abaúj-Szabolcs-Bereg vármegyei Benke-ágak megalapítója lett; velük ezen ágak történeténél foglalkozunk részletesen.
Péter középső fiáról, Benke Istvánról 1658 és 1699 között van tudomásunk, farkasdi lakos volt. Három fia szintén Farkasdon élt. Ők tartották fenn a család tősgyökeres Farkasd-Tardoskedd lakhelyű főágát, ám részben velük is tovább folytatódott a család szétágazása.
A legidősebb fiú, Gáspár, a Nógrád vármegyei Benke-ág megalapítója, akinek fia, János, már Szécsényben lakott. (Lásd a nógrádi ágnál.)
A második fiú, Péter (meghalt 1735-ben) fiai, István és Gábor alapították meg a család váci ágát.
A harmadik fiú, Miklós (megh. 1732. VI. 1.) az apja a (Tardoskedd-)farkasdi ágat továbbvivő Lászlónak, Sándornak és Józsefnek. Benke Miklós 1725-ben, a nemesi vizsgálat alkalmával bemutatta a tulajdonában lévő, Mátyás és István által 1573-ban kapott nemeslevelet. Emellett az ő tulajdonában volt az 1523-ban kapott kiváltságlevél és 1699-es adománylevél is. Leszármazottai közül az utolsó, 1847-es nemesi összeírásnál Jánost, valamint fiait, János, Pál, György és Gáspár farkasdi birtokosokat, mint kétségtelen nemeseket, Nyitra vármegye igazolta.
A Vas vármegyei ág
A rendkívül kedvezőtlen körülmények hatására a XVI-XVII. századfordulón egy családrész elhagyta Nyitra vármegyét, és a békésebb Vas megyébe költözött. Közülük 1625-ben II. Ferdinándtól Benke István, valamint neje, Maár Anna Mária és gyermekeik, István, Pál és János, címeres nemeslevelet kaptak. A család nemességét Veszprém vármegyében hirdették ki, tehát a család később ott lakott; az okirat azonban Vas megye levéltárában található a mai napig. A címer nem hasonlít a korábbiakra: Kék pajzsban zöld hármas halom két szélsőjén álló koronás griff mellső lábaival íjat feszít. Sisakdísz: növekvő griff baljában íjat szorít, jobbjában négy, hegyével felfelé álló nyílvesszőt tart. Takarók: vörös-ezüst, kék-arany.
A címer mögött meghúzódó gondolat meglehetősen egyszerű: a címerszerzőt ábrázolja (allegorikus griff-alakban), az általa tartott négy nyílvessző pedig a feleségét és három gyermekét jelképezi. Az íjat feszítő sisakdísz pedig talán azt a reményt fejezi ki, hogy amint a nyilak messzire és magasra lőhetők ki, a családtagok is szép pályát fognak befutni; illetve, hogy az apák „fegyvertényei” a jövőre nézve - a gyermekek. Mivel ilyenformán a címer csupán ennek az öt embernek a jelképe, joggal gondolhatjuk, hogy ekkor ők jelenthették a teljes Vas vármegyei családot - melynek későbbi sorsa eddig ismeretlen.
A Pozsony vármegyei ág
A kúria-szerző János fiát ugyancsak Jánosnak hívták. Feleségével, farkasdi nemes Szabó Ilonával, kis fiával, Pállal, valamint öccseivel, Andrással, Miklóssal és Tamással Tardoskedden élt. Amint láttuk, a Benke-család 1573 és 1699 között Farkasdon lakott, és feltehetően csak az érseki kúria-adomány révén telepedett meg ismét régi lakhelyén. Egy szerencsétlen esemény folytán azonban hamarosan ismét elköltöztek innen.
1724-ben János lakóházában illegális italmérést rendezett be, mellyel az érseki uradalom jogát bitorolva próbálta jövedelmét növelni. Az üzlet fellendülhetett, mert hamarosan (kocsma)cégér került a ház fedelére. Ez azonban az uradalom vezetője, Skultéty Jakab tudomására jutott, aki a helybeli jobbágyságot és német katonaságot a Benkék elfogására és az italmérés felszámolására utasította. Legelőször Száraz István jobbágy az éj leple alatt leütötte helyéről a cégért, és azt saját házába szállíttatta. A községi pap megneszelte, mi készül, és figyelmeztette Benke Jánost, hogy ha német katonák térnek be hozzá inni, ne kérjen tőlük pénzt. Egy este négy német katona ment be a zugkocsmába. Borozás közben jelt adtak a kívül gyülekező jobbágyoknak, akik dorongokkal, vasvillával rontottak a kúriába. Benke Józsefet, Andrást és Mihályt életveszélyesen ütlegelték, Jánost vasvillával is megszurkálták. Szabó Ilona fiát, Pált a szomszéd asszony ablakán keresztül elmenekítette a helyszínről. Az elmérgesedő csetepatéban András puskával célba vette Pál Györgyöt, de Czibulka János felütötte a csövet, s így a golyó a padlást érte. Ezután Benke János agyonlőtte Száraz Istvánt. A harc még keményebb lett. Benke János öccse, András kúriájába menekült. Eközben saját portáján feltörték italos-kamráját, és elvitték boros- és pálinkás hordóit, valamint a házban tartott leveles ládáját. Később Jánost előrángatták öccse házából, és az érsekújvári tömlöcbe zárták. Másnap háza ablakait betörték. A leveles láda csak később került haza, de a benne lévő hét forintnyi pénz hiányzott.
Mindez a tardoskeddi jobbágyok közreműködésével ment végbe; s a tanúvallatás alapján gyanítható, hogy közülük néhányan nem kedvelték a Benkéket. 1733-ban Szabó Ilona már mint özvegy nyilatkozott arról, hogy Tardoskedd területén sosem gyakorolta a korcsmáltatás jogát - fia pedig már Pozsony vármegyébe, Királyiba házasodott. János testvérei közül Tamás 1731-ben Ürményben élt, tehát ő is elhagyta Tardoskeddet.
A pozsonyi ág 1773-as nemességigazoló oklevele
Az 1774. évi nemesi összeírás előtt, 1773-ban Benke Pál nemességét az ekkor Farkasdon lakó Benke Sándor (szül. 1724.IV.17.) és idős (58-84 éves) farkasdi tanúk igazolták.
Az 1808. évi nemesi összeírásból kitetszik, hogy ez a Pozsony vármegyei családrész is több al-ágra szakadhatott. Közülük egyelőre csupán Benke József utódait ismerjük, aki nejével, komáromi Gregorovics Aglájával a Pozsony vármegyei Horvátgurab község mellett, Feketevízpusztán telepedett le, és itt a gróf Pálffy Gábor-féle uradalom intézőjeként működött 1895-ben bekövetkezett halálig. Gyermekei közül, akik Feketevízpusztán születtek, kiemelhetjük az 1864-ben született Béla altábornagyot, a Pozsonyban királyi ügyészként és táblabíróként dolgozó Nándort, végül pedig Benke József Vilmos tábornokot, aki a származására vonatkozó dokumentumokat 1971-ben letétbe helyezte a Magyar Országos Levéltárban (megtalálható P 1789 jelzet alatt). [Ezen iratcsomóban a Benke-családon kívül a nagyborcsányi Borcsányi (alias Jáczy), a komáromi Gregorovics, a nemes Franyó (alias Zsák), a nagybiróczi Bíróczy és a marsófalvi és jablonfalvi Marsovszky családra vonatkozó okmányok is találhatók.]
A Nógrád vármegyei ág
Az 1699-ben kúria-adományban részesült István legidősebb fia, Gáspár, apjához hasonlóan Farkasdon élt. Fia, János a Nógrád vármegyei Szécsényben telepedett le. Nyitra vármegye 1781.IX.11-én nemesi bizonyítványt adott ki a Benke család részére, mely Pest és Nógrád vármegye közgyűlésein ugyanabban az évben kihirdettetett, és a váci káptalan levéltárában letétbe helyeztetett. Habár ennek az okmánynak a kiadása, mint látni fogjuk, a váci Benke-ág történetével van szoros összefüggésben, az a tény, hogy Nógrád megyében is kihirdetésre került, jelzi, hogy Pozsony és Pest mellett immár ebben a vármegyében is megtalálható volt a tardoskeddi Benke-családnak egy kivált ága, mely a többihez hasonlóan, a főágtól származó bizonyítvánnyal igazolta nemességét új lakhelyén.
A család Jánostól kezdődően mintegy három emberöltőn át Nógrád vármegyében lakott, majd egy század múltán, az 1819-ben született Endre révén egyik ágával Pest megyébe, Budapestre is elszármazott. Endre, Pest vármegye főlevéltárnoka jogászi végzettségű volt. Fiai közül Gyula bankigazgató, országgyűlési képviselő, Benke József tábornokhoz hasonlóan, szintén érdeklődött családja múltja iránt, így annak lelkes (bár kissé hanyag) kutatójává, a családról szóló néhány közlemény szerzőjévé vált. 1904-ben saját maga, valamint felesége és gyermekei nemességük és tardoskeddi előnevük és (1573-as) címerük megerősítésében részesültek.
Az 1573-as tardoskeddi Benke címer heraldikai rajza
A címer (leírása) itt bizonyos, értelemszerű és némileg túlzó részletekkel gyarapodott: Kék pajzsban zöld mezőn jobb felé vágtató vörös kantáros, zöld nyeregtartójú fehér lovon ülő, arany sujtásos vörös ruhás, vörös fityegős és sastollas kucsmájú magyar vitéz fölemelt jobbjában arany markolatú kard hegyére tűzött, vértől csepegő török főt, baljában a kantárszárat tartva. A koronás nyílt lovagsisak dísze: könyöklő, arany sujtásos vörös ruhás, arany markolatú kard hegyére tűzött vértől csepegő török főt tartó jobb kar. Foszlányok: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
A nemeslevél eredetije valószínűleg Gyula leszármazottainak birtokában van, ám gyermekeinek nevén kívül nem ismerjük a Nógrád megyei Benke-ág további sorsát. A családtörténeti adattárak segítségével azonban felemlíthetünk két személyt, akik valószínűleg családunk ezen részéből erednek. Busai Benke József ügyvéd 1822-ben született Szegeden; ugyanitt született 1851-ben fia, István, földbirtokos, lapszerkesztő. Elképzelhető, hogy ők a nógrádi ágból származó, 1793-ban született József vagy az 1795-ben született Antal utódai voltak; ugyanis előnevüket egyértelműen a Nógrád vármegyében, Szécsénytől 10 km-re, északra lévő Busa (másként Bussa vagy Busincze) településről vették.
A váci ág
Az 1699-ben kúria-adományban részesült István második fia, Péter (meghalt Farkasdon, 1735-ben) az alapítója ezen ágnak. Fia, István Vácra költözött, s 1767-ben Püspökvác bírájaként Mária Terézia, Lotharingiai Ferenc és a gyermek II. József látogatásának egyik lebonyolítója volt. Bírói, városirányító munkájának ellátása mellett ekkor ő szervezte a bandériumok katonai gyakorlatozását; ugyancsak ő volt a két bandérium vezénylő tisztje, aki alatt a kapitányok és hadnagyok Püspökvác és Káptalanvác szenátorai voltak. A város főbírájaként, annak vezetőségéből elsőként járulhatott „tisztelgésre és kézcsókra” a királynőhöz.
Valószínűleg az ő bátyja lehetett az a Benke Gábor, aki 1741-ben váci tanácsnok és hegybíró, 1743-ban pedig ugyancsak váci tanácsnokként a magyar polgárok szószólója („frakcióvezetője”) volt.
tardoskeddi Benke Ferenc 1790. és Benke Ignác 1818. évben használt, azonos címeres pecsétje
Mint a Nógrád vármegyei ág történeténél már említettük, 1781-ben a tardoskeddi Benke családból származó „idősebb János és ifjabb Ferenc” Nyitra vármegye bizonyítványa alapján Pest vármegye nemesei közé felvétettek és kihirdettettek; és ugyanezen nemesi bizonyítvány alapján vették fel ekkor a nógrádi ág tagjait is, annak a megyének a nemesei közé. Ezen az okmányon megtalálható Benke János címeres pecsétje, mely feltételezésem szerint megegyezik a fia, Ferenc által 1780-ban használt pecsétnyomóval, ami viszont bizonyítottan megegyezik Benke Ignác táblabíró 1818-ban használt pecsétjével. A két utóbbi pecsét egyezéséből jogosult a megállapítás, hogy Benke Ignác Ferencnek a fia, vagyis Jánosnak unokája volt.
Benke István után az 1747-ben született Benke János lett Püspökvác bírája, aki 1779-ben, 32 évesen lépett hivatalba. Posztját azonban csak 1783-ig töltötte be, mert ekkor, 36 évesen, váratlanul meghalt. Fia, Ferenc szintén Vácott lakott, és felmenőihez hasonlóan jogi-adminisztratív pályán dolgozott, mint megyei esküdt. Ferenc fia volt Benke Ignác, Pest vármegye táblabírája, aki 1787.VII.3-án született Vácott.
A családot azonban generációnként nemcsak egy, hanem jóval több fiú vitte tovább, akik közül csak egy-kettő került jogi pályára, a többiek kézművesek, mesteremberek lettek. Tekintve, hogy az ágat illető adataink a XIX. század elején megszakadnak, bizonyára számos további családtag létére és érdekes tényekre derül majd fény a kutatás későbbi szakaszában.
A Heves-Abaúj-Szabolcs-Bereg vármegyei ág
A Magyarországi főág egyik legtekintélyesebb hajtása, melynek megalapítója az 1793. évi nemesség-igazoló tanúvallomások és az 1699-es kúria-adománylevél szerint Benke András volt. A család több tagjával együtt a XVII. század második felében Heves megyében telepedhetett meg, ugyanis az 1676. évi nemesi összeíráskor Gyöngyösön Benke Gergely (vagy György?) és András igazoltattak. Az ő rokonuk lehetett a szintén ott élő Benke Farkas, akinek nejétől, bugyi Gellérth Katától született, Benke Klára nevű lánya Almás(s)y Mihály felesége volt. Ők 1707-ben II. Rákóczy Ferenctől, majd 1712-ben III. Károly királytól kaptak címereslevelet.
Benke Klára lánya, Almássy Teréz Forray Mártonhoz ment feleségül, gyermekei pedig az utód nélkül elhalt József, valamint Erzse, később Turcsányi Jánosné voltak. Özvegy Benke Farkasné Gellérth Kata pedig szintén egy Forrayhoz ment hozzá.
Az 1754/55-ös összeíráskor azonban már egy Benke nevű nemest sem jegyeztek fel Heves vármegyében, ami azt jelzi, hogy a törökveszély elvonultával (melynek felszámolásában András szintén az érseki csapatokkal vett részt), elköltöztek erről a vidékről: Abaúj megyében Benke György özvegye, valamint János nevű fia, Bereg megyében pedig szintén Benke János került a nemesi összeírásba.
Az abaúji ág egyik oldal-hajtása a Szabolcs megyei. Ezt egy, a XVIII. század második felében élt, (eleddig ismeretlen) családtag, Tokajba költözve alapíthatta meg. Az ág eddig ismert legkorábbi tagja Benke István, aki 1797-ben, Tokajban született. Idősebb fiaival együtt részt vett az 1848-49-es szabadságharcban. A megtorlás idején a fiúk elhagyták Tokajt, és a közeli Vencsellőn alapítottak családot (ma Gávavencsellő). Közülük János később az Egyesült Államokba távozott, ahol bányász lett, és ebből állítólag meggazdagodott. A Szabolcs megyei ág egyetlen hazai folytatója az 1839-ben született József volt, aki Vencsellőn élt, és öt gyermeket hagyott hátra. Leszármazottai közül sokan Vencsellőn élnek. Lánya, Móré Mihályné Benke Mária az Egyesült Államokba került, ahol utódai máig élnek, közülük különösen Móré Helén Ágnes (Jim Moseley felesége) ápolja a családi köteléket. Az ág további tagjai és családjaik Miskolcon (ifj. Barna), Sárospatakon (Károly), Budapesten (László, Bálint), Nyíregyházán (Margit) és Verőcén (Tamás és e sorok írója, ifj. Tamás) élnek.
Az Abaúj és Szabolcs megyei ág tehát az 1600-as évek végén, Heves megyéből keletebbre költöző tardoskeddi Benke családtagok révén jött létre, s az 1754/55-ös összeírás szerint még keletebbre, Bereg megyében is élt egy Benke János. Ő talán egy, egyelőre kevéssé ismert, külön (Bereg vármegyei) ág elindítója lehetett, mert még egy századdal később is éltek itt nemes Benkék, név szerint Mózes, akinek kerekesházai Kerekes Júliától (1834-1927) született fia, Sándor, kerekesházai Kerekes Erzsébetet vette el (1867-1927). Reméljük, hogy az ág korábbi tagjait és leszármazottait anyakönyvi kutatással és személyes közlésekkel meg fogjuk találni.
Az erdélyi (semjénfalvi, laborfalvi, szentgericzei, sárfalvi) Benke-főág története
Az erdélyi Benke családok történetével eleddig kevesebbet foglalkoztam, így ezt csak vázlatosan adhatom elő. Habár a magyarországi Benke-főág tagjai magukat bizonyos időszakokban (elsősorban a XIX-XX. században) székely eredetűnek tartották, erre semmilyen okleveles bizonyítékunk nincs, és a felvázolt okirati adatok alapján egyértelmű, hogy a honfoglalás korától kezdve Erdélyen kívül éltek, tehát nem a székely, hanem a magyar (nemesi) jogrend határozta meg életüket, már a középkor folyamán is.
Az erdélyi Benke-családokra vonatkozó legkorábbi adatok a hagyományos székely társadalmi rend hanyatlásának korából, a XVI. századból származnak. A János Zsigmond erdélyi fejedelem hadában híven szolgált Udvarhely széki főemberek és lófők 1566. július 11. előtti keletű névsorában szerepelnek Benke Pál és Mátyás semjénfalvi lakosok, akik Benke Péterrel együtt 1569. július 9-én a fejedelem (Gyulafehérváron kelt) oklevele szerint, ősi székely örökségük megerősítéseképpen új adományt nyertek Udvarhely széki semjénfalvi, szentmiklósi és rugonfalvi részbirtokaikra.
Az 1602-1614 közötti összeírások szerint Háromszék vármegyében Sárfalva és Sepsiszentiván (a későbbi Szentivánlaborfalva) helységekben, Udvarhely vármegyében Bágyon, Semjén/Simén-falván, Abástfalván és Keresztúrfalván (Székelykeresztúr), Maros-Torda vármegyében pedig Szentger(l)iczén éltek gyalogos (pedites) és lófő (primpilius) Benkék.
A laborfalvi Benke-kúria a XX. század közepén
Ezen családok távolabbi eredetével kapcsolatban két feltételezéssel élhetünk. Egyrészt elképzelhető, hogy a család (nem sokkal) ez előtt került Erdélybe, s itt házasságok révén székelybirtokokat szerezve, a székely nemzet tagjai közé került. Ahogy a benkefalvi Benke(fi) család történeténél is kiemeltük, erre vagy a XIV. század elején, a Borsa Kopasz féle lázadás után, vagy a XVI. század első felében, a török térhódítása kapcsán kerülhetett sor. Az utóbbi verziót támogatja, hogy a Benke család erdélyi jelenlétére vonatkozó adatok csupán a XVI. századtól kezdődnek, hogy a családtagok száma és rokoni kapcsolatai (genealógiai beágyazottsága) elmaradnak az igazoltan székely eredetű családokétól. Joggal feltételezhetjük, hogy a család első fészke Semjénfalva (másképp Siménfalva) volt, s innen került el azután Laborfalvára, Sárfalvára és Szentgericére. Semjénfalva határában egy dűlőt pedig Benkefalvának neveztek (lásd Karácsonyi: A székelyek eredete). Ez lehet a birtokos család nevéből adódó véletlen; ám utalhat arra is, hogy korábban Benkefalva nevű birtokkal, illetve előnévvel rendelkeztek - ami a benkefalvi Benkefi családból való származásukat támasztja alá.
A másik lehetőség, hogy a család tősgyökeres székely származású volt, s hogy semmiféle rokoni kapcsolatban nem állt a magyarországi Benke családokkal, melyeknek jó része, a fentiek értelmében, a benkefalvi Benkefi családból ágazott szét.
A laborfalvi Benke címer körvonal-rajza
Az erdélyi Benke-családok közül a legismertebb a laborfalvi, mely már a XVII. század első felében két ágra vált szét. Pálmay szerint 1614-ben Bethlen Gábor fejedelem összeírásában Benke János és István szerepel: Jánostól leszármazottai a lófő majd nemes, Istvánéi pedig a gyalogos, majd lófő laborfalvi Benkék. A nemesi ágból Benke Márton és fia Péter 1673. március 12-én Apaffy Mihály fejedelemtől nyertek címeres nemeslevelet. A címer leírása: Kék pajzsban, zöld halmon, fehér lovon ülő, vörös ruhás vitéz jobbjában kardot tart, baljával a ló zabláját kormányozza. Sisakdísz: nincs. A takarók színe ismeretlen.
A nemesi ág leszármazottai közül említendő Benke József (született 1771. július 18-án Kálnokon), aki a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban jogot tanult, ám ezt félbehagyva, a kolozsvári színésztársulattal Magyarországra ment. Szegeden vagy Debrecenben lépett föl először, de megbukott; ekkor Bécsbe ment tanulni; nyolc hónap múlva, 1808-ban visszatért Pestre s már mint tanult színész működött. Időközben Kemény Jánossal társulatot alakítottak és ezzel 1811-ben Komáromban is megfordultak. Győrben különösen nagy sikerük volt és ebből az időszakból maradt fenn az első magyar nyelvű színlap, Dugonics András: Bátori Mária című színművének az előadásáról. Itt ismerkedett meg Katona Józseffel is. Benke volt az, aki Schenbach Rozáliát elindította pályáján és az ifjú színésznő az ő javaslatára változtatta nevét Széppataki Rózára. Korának legműveltebb színészei közé tartozott. Öt nyelven beszélt, 20 drámafordítást készített és 162 dráma 182 szerepét játszotta el.
laborfalvi Benke József mellszobra
1815-ben a pesti társulattal Miskolcra költözött, ahol 1820-ig játszott. Ekkor búcsút vett a színészettől és Miskolcon letelepedve, tanár lett; ugyanott később leányiskolát nyitott, melynek igazgatója volt; majd Diósgyőrben nyugalomba vonult, ahol meghalt 1855. augusztus 15-én. Hamvai 1882-ben kerültek a miskolci Mindszenti temetőbe, ahol síremléke a mai napig is áll. Kétszer nősült; Rácz Zsuzsanna színésznővel kötött első házasságából született Judit leánya, a későbbi Laborfalvi Róza. Második felesége Marie Maron tanítónő volt.
Leánya, laborfalvi Benke Judit, művészként „Laborfalvi Róza”, a XIX. század egyik legkiválóbb magyar drámai színésznője volt. Döbrentei Gábor biztatására 1833-ban lépett színpadra a budai Várszínházban. 1837-ben átszerződött a Nemzeti Színházhoz, ahol tragikai szerepeket játszott, Kántorné Engelhardt Anna kezéből véve át a stafétabotot. Sokat dicsérték mélyzengésű hangját, szavalótehetségét, alakját és kifejező tekintetét. 1848. március 15-én, Katona József Bánk bánjának az előadásán találkozott a nála 8 évvel fiatalabb Jókai Mórral, egy kokárdát tűzve a férfi kabátjának hajtókájára. Még ebben az évben feleségül ment hozzá. A házasság nagy botrányt kavart, az író családja és barátai (például Petőfi Sándor) is nehezen törődött bele a kapcsolatba, különösen, mert a feleségnek volt egy házasságon kívül született, ekkor 12 éves lánya, Benke Róza, akinek az apja a kor ünnepelt színésze, id. Lendvai Márton volt. Laborfalvi visszavonulásáig, 1859-ig szinte egyeduralkodó volt, akadt olyan pályatársnője, aki azért ment külföldre, mert nem érvényesülhetett mellette. 1857. szeptember 3-án az ő vendégjátékával (és Jókai beszédével) nyitotta meg kapuit a Miskolci Nemzeti Színház. Itt később, 1883-ban egy búcsúfellépés erejéig ismét színpadra lépett.
laborfalvi Benke Judit, azaz Laborfalvi Róza
Jókai Róza
Érdekességként említhetjük, hogy Laborfalvi Róza törvénytelen lányának, a fiatalon elhunyt Benke Rózának id. gróf Andrássy Gyulával folytatott viszonyából született leányát Jókai Mór örökbe fogadta. Ő volt Jókai Róza, aki festői ambíciókkal bírt, és később Feszty Árpád felesége lett. Lánya, Feszty Mária (Masa) szintén jeles festőművész volt.
Az Erdélyben maradt laborfalvi Benkék Háromszék vármegye számos településén laktak, és közülük többen (pl. a nemesi ágból Béla és Géza) birtokaikból éltek. Így laborfalvi Benke András is, aki az 1897-es Gazdacímtár szerint a Laborfalvához közeli Eresztevényen összesen 2640 kataszteri holdat birtokolt. Ebből szántóföld 238; kert 3; rét 54; erdő 2337; „földadó alá nem eső terület” 8 kat. hold volt. Családja Eresztevényen eklektikus stílusú kúriával rendelkezett, melyet új tulajdonosa 2012-ben felújított, jelenleg panzióként üzemel.
Az eresztevényi Benke-kúria
A laborfalvi Benke-címernek az 1573-as tardoskeddi Benke címerhez való hasonlósága, valamint a magyarországi családrész székely származásának legendája is erősíti azt a feltevést, hogy a két főág ugyanabból a (benkefalvi) törzsből eredt; melynek tagjai a XVII. század végéig tudhattak egymással való rokonságukról (ami alapján a XVI. századi szétválásuk tűnik valószínűbbnek). Az, hogy a magyarországi leszármazottak később, a XIX-XX. században székely eredetűeknek tartották magukat, ennek a rokoni kapcsolatnak a félreértelmezéséből adódhat, hiszen a család tényleges, benkefalvi eredetét nem voltak képesek felderíteni; s így ősi nemességüket a székely nemzetből való származással próbálták kapcsolatba hozni, melynek hagyományosan magas presztízse és kétségtelen nemessége azt megmagyarázhatta volna. Az sem kizárt, hogy esetleges székely származásuk hangsúlyozásával a tardoskeddi Benkék a laborfalviak hírnevét próbálták kisajátítani. (Ez főként tardoskeddi Benke Gyulával kapcsolatban merül fel, akit a kézdivásárhelyi kerület országgyűlési képviselőjévé választottak, miután magát régi székely nemes család leszármazottjának tüntette fel, mely „a Rákóczi-felkelés idejében Magyarországba költözött”. Ez a nyilvánvaló hazugság csupán propagandafogás lehetett a székely választókkal szemben, de a család származásának kérdésében - Benke Gyula egyéb, megalapozatlan nézeteihez hasonlóan - rontja a tisztánlátást.)
Összességében a magyarországi Benke családot kétségkívül a magyar eredetű benkefalvi Benkefi család folytatásának tarthatjuk, míg az erdélyi családoknál egyelőre kérdéses, vajon ugyanebből a törzsökből származtak-e, vagy valóban székely eredetűek (attól függetlenül, hogy több évszázados székelyföldi életük után már mindenképpen székelyeknek kell tartanunk őket).
A kecskeméti Benke család
Ezen ágról sokáig csupán egyetlen adat állt rendelkezésünkre, a címere, melynek közlői (a Siebmacher-féle címerkönyv pótlék-kötetében, és Magyarország Címeres Könyvének I. kötetében) nem hivatkoztak semmilyen forrásra. Az említett helyeken a címer a következő alakban szerepel: Kék mezőben, zöld hármas halom két szélsőjén jobbra fordulva álló, kettős farkú arany oroszlán, jobbjában arany markolatú szablyát tart. Sisakdísz: Emelkedő, jobbra fordult, kettős farkú oroszlán, mellső lábaival fecskefarkú, hátrafelé lobogó, vízszintesen osztott, fehér-vörös zászlót tart, melynek rúdjára turbános törökfej van tűzve. Takarók: vörös-ezüst, kék-arany.
A kecskeméti Benke család címere Magyarország Címeres Könyvében (hibásan!)
A 2014. nyara óta folyó adatközlések és kutatások révén sikerült a kecskeméti Benke család származásáról és történetéről is néhány adatot kiderítenem, és az eredeti címeres nemeslevél hollétéről is tudomást szereztem. A kutatások jelenleg is tartanak, és bár régisége folytán úgy tűnik, ezen ág történetét is nehéz és hosszadalmas lesz felderíteni, a családtagok segítőkészsége, és a nemrég fellelt levéltári források révén remélhetjük, hogy mindezt sikerrel elvégezhetjük, és a Benke család ezen ágának is méltóképpen emléket állíthatunk.
A kecskeméti Benke családról eddig fellelt adatokból néhányat, a teljesség igénye nélkül, az alábbiakban közlünk:
- A címereslevelet 1655.VIII.7-én adta ki III. Ferdinánd király Ebersdorf (ma Bécs egyik kerülete) várában, miután fiát, Lipótot, magyar királlyá koronázták (1655.VI.27.). A címerszerzők: kecskeméti Benke Pál, felesége, karancsi Nagy Sára, és gyermekeik, Miklós, Máté, János, Márton, Katalin és Anna. Érdekes, hogy a címereslevelet a két, hivatalban lévő király közül egyik sem írta alá, és a függőpecsét felfüggesztési helyét sem láttam rajta, viszont később I. Lipót oltalomlevéllel hitelesítette.
- A címereslevelet 1655-56-ban Esztergom és Nyitra vármegyékben egyaránt kihirdették, és Esztergom vármegyében a család tagjai ekkoriban szolgabírói ill. megyei esküdti tisztségeket töltöttek be, a vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek tanúsága szerint.
- Úgy tűnik, hogy a címerszerző Benke Pál Kecskeméten és Nagykőrösön is megfordult. Előbbi helyen az 1620-as években meg is késelték. Ennek ellenére csak 1655-1656 körül halt meg (felesége már özvegy volt, mikor a nemeslevelet kihirdettette). Benke Pál később Érsekújvárra költözött, és már jóval a nemeslevél kiadása előtt „nemes és vitézlő” címekkel írta alá leveleit. Elképzelhető, hogy Benke Pál egy ideig török fogságban is volt. Úgy tűnik, hogy Pálffy Pál nádor szervitora is volt, és a hadsereg élelmezésében játszott szerepet, a harmincéves háború idején.
- 1698.VI.23-án I. Lipót király oltalomlevelet adott Benke Farkasnak, melyet a leszármazottak a címereslevéllel együtt, mintegy annak hitelesítő záradékaként őriztek meg. Az oklevél kiadásának ténye a Királyi Könyvekben is megtalálható.
- Benke Farkas esztergomi hadnagy 1693. évi gyilkossági ügyében szintén található egy kegyelemlevél a Királyi Könyvekben.
- Tardoskeddi Benke Gyula bankár családtörténeti iratai között (MOL P 2257 - No. 59/2.) több olyan okiratra is bukkantam, melyben a Nyitra vármegyében élő, tardoskeddi Benke családból származó egyének az előbbi, 1655-ös címereslevelet használták fel nemességigazolásuk során, illetve nemesi összeírásoknál. Ez alapján már korábban feltételeztem, hogy a kecskeméti Benke család valójában a tardoskeddi Benke családnak egy katolikus (rekatolizált?) ága volt, és előneve ellenére gyakorlatilag mindvégig Nyitra megyében élhetett. Heves megyei levéltári kutatásaim alapján úgy vélem, hogy ezen ág azonos az Orosz Ernő által említett Heves megyei Benkékkel. A Benke Farkasról szóló oltalomlevél megerősíti ezt, hiszen a Gyöngyösön igazolt Benke Farkas és Gergely jó eséllyel szintén ezen ágból származik, előbbi pedig az oltalomlevél szerzőjével, és az 1693-ban királyi kegyelemben részesült esztergomi hadnaggyal jó eséllyel megegyező személy.
- A tardoskeddi Benke család nógrádi ágából származó, említett Benke Gyula apja, Endre (1819-1881) főlevéltáros és ügyvéd, gyászjelentése szerint a tardoskeddi és kecskeméti nemesi előneveket viselte. Azon családtagok, köztük Benke Mária, akiknél a nemeslevél egykor volt, szintén ezt a kettős előnevet használták.
- Mindezen felfedezések fényt vetnek a sárfalvi Benke (erdélyi) család történetére is. Pálmay: Háromszék vármegye nemes családai c. művének 60. oldalán ez áll: „Benke (sárfalvi). 1614-ben Benke István fordul elő. — Nemes levelet e család 1655-ben nyert. (Lábjegyzetben: Tagányi K. jegyzéke.)” Pálmay itt bizonyosan Tagányi Károlynak a Turul folyóiratban, folytatásokban megjelent, „Az országos levéltárban őrzött vagy följegyzett nemesi okleveleknek jegyzéke” című cikksorozatára hivatkozik (kötetként is megjelent). Ebben a következők állanak: „BENKE. 1655. Gyulafehérvári kpt. Cista Gömör fasc. Gyergyó 9.” Ezekből már világos, hogy a sárfalvi Benke család 1655-ben kapta nemességét, és a nemeslevél átiratban (talán egy nemességigazolási perirat részeként) a gyulafehérvári káptalanba is bekerült. Mindebből a következő hipotézist állíthatjuk fel: A XVI-XVII. sz. fordulóján számos helyen előfordultak Benke családtagok a Székelyföldön, többek között 1614-ben Sárfalván Benke István is. (Pálmay munkájában előszeretettel támaszkodott a Bethlen Gábor fejedelem idejében, 1614-ben készült székely összeírásra, ezért műveiben a semjénfalvi, laborfalvi és sárfalvi Benke családoknál egyaránt szerepelnek 1614-ben összeírt családtagok.) Később, talán csak a XVIII. században szintén Sárfalvára került egy Benke család, mely a sárfalvi előnevet használta, és nemességét, sőt feltehetőleg címerét is egy 1655-ös oklevél alapján igazolta. Ezen oklevél pedig a kecskeméti Benke család címereslevele lehetett, melyet egy nemességigazolás vagy nemesség-kihirdetés alkalmával a gyulafehérvári káptalanban elhelyeztek vagy átirattak. Ezen átiratból, vagy a fentebb említett Siebmacher-féle közlésből juthatott Pálmay tudomására a kecskeméti Benke címer, melynek leírása családtörténeti hagyatékában is megtalálható. Ez pedig azt jelenti, hogy a kecskeméti Benke családnak volt egy olyan (gömöri?) ága, mely 1655 után(!) Erdélybe is átszármazott. Ez egy újabb kapocs, mely az erdélyi és magyarországi Benke-főágak közötti kapcsolatot, egymásról való tudást elősegíthette. Hogy ezen, magyarországi eredetű sárfalvi Benke családnak volt-e közvetlen leszármazásbeli kapcsolata a korábban Sárfalván élő Benke Istvánnal, ill. esetleges egyéb erdélyi Benkékkel, igencsak kérdéses.
Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a kecskeméti és a tardoskeddi Benke családot egyaránt Nyitra vármegyei illetőségűnek, s egymással leszármazásbeli kapcsolatban állónak kell tekintenünk, amire számos jel utal, ahogy arra fentebb is kitértünk, úgymint:
- az, hogy a címerszerző Benke Pál már korábban is nemes volt,
- az, hogy a nemeslevelet Esztergom és Nyitra vármegyében hirdették ki,
- az, hogy Benke Pál Nagykőrös és Kecskemét után Érsekújváron, tehát a tardoskeddi Benke-törzsbirtokok tőszomszédságában lakott,
- az, hogy Benke Farkas, az 1698-as oltalomlevél szerzője, szintén Esztergom várában szolgált, és Nyitra, valamint Heves vármegyékben birtokolt.
- az, hogy a tardoskeddi és farkasdi Benke családból származó egyének Nyitra vármegyei nemesi összeírásoknál és nemességvizsgálatoknál később is felhasználták az 1655-ös oklevelet,
- az, hogy szintén a tardoskeddi Benke család nógrádi ágából származó Benke Endre a „tardoskeddi és kecskeméti” kettős nemesi előnevet használta.
- az, hogy a XX. században élt Benke Mária is ezen előneveket használta, stb..
A kecskeméti Benke család 1655-ös címere, az eredeti címereslevél alapján, tehát helyesen, a következő: Függőleges doborpajzs kék mezejében, zöld hármas halom két szélsőjén jobbra fordulva álló, kettős farkú arany oroszlán, jobbjában arany markolatú szablyát tart. A pajzson jobbra fordult, pántos sisak, leveles aranykoronával. Sisakdísz: Emelkedő, jobbra fordult, kettős farkú oroszlán, mellső lábaival arany lándzsát tart, melynek kézvédője már az állat alább lévő mellső lába alatti részen van. A lándzsa felső részéről fecskefarkú, egyszínű, kék zászló lobog hátrafelé (balra), csúcsára pedig vörös turbános, bajszos törökfej van tűzve. Takarók: jobbról kék-arany, balról vörös-ezüst.
A címereslevél címerszőnyege, kísérőmotívumai: A címer zöld babérkoszorúval kerített, arannyal damaszkolt fehér háttéren foglal helyet, melynek tetején kisebb zöld babérkoszorúban, arany alapon a német-római birodalmi, kétfejű fekete sas látható, kiterjesztett szárnyakkal, jobb lábában jogart, a balban országalmát tartva. A nagy és kis koszorút korabarokk, arany-ezüst színösszeállítású oromdísz foglalja egybe, hátterében arany szegélyes kék címerszőnyeggel, melynek jobb felső szegletében a Magyar Királyság, bal felső szegletében pedig a Cseh Királyság címere látható.
A kecskeméti Benke család címere helyesen, az 1655-ös címereslevélről
